A kaszinó

Novella
Figyelmeztetés: nincs
Befejezve: 2014. feb. 27.

Töredék egy férfiról, aki már azelőtt elvesztette a játékot, mielőtt belépett a kaszinóba.

---

A férfi csak akkor jött rá, mennyire izzad a tenyere, amikor kezébe vette a kockákat. Igazából mindene izzadt volt. Érezte, ahogy egy izzadtságcsepp legördül a homlokán; minden egyes megtett milliméter után hűvösebbé és hűvösebbé vált. Egy idő után kezdte kellemetlen érzéssel eltölteni, mintha egy jégkockával csiklandozták volna, mégsem törölte le. A világért sem engedte volna el a kockákat. Akkor sem, ha fegyvert fogtak volna a fejéhez, vagy ha azzal fenyegették volna, hogy kidobják a kaszinóból, esetleg megígérték volna, hogy megoldják minden anyagi problémáját… Na jó, akkor talán igen. Viszont mivel ez nem történhetett vele meg, csak ült tovább mozdulatlanul, a kockákat szorongatva. Nem emlékezett rá, mikor igazította a rázó mozdulatot a szíve ritmusához, ahogyan arra sem, mikor vált ilyen hangossá és gyorssá a szívverése. Amikor tudatosult benne, mit csinál, megálltak a kezében a kockák. Miért pont kockajáték? Az összes szerencsejátékban van egy közös vonás: mind a szerencsén alapulnak. Nem hitt benne, hogy több esélye lenne a rulettasztalnál vagy pókerben. Különben is, kedvelte a metaforát: Mi mind csak bábuk vagyunk Isten játéktábláján egy soha véget nem érő társasjátékban. Az öreg dob a kockákkal majd szórakozottan lépeget a játékfigurákkal. Mire az ember pislog egyet, máris rálépett a „Menj vissza egy lépést!” vagy akár a „Menj vissza a START-ra!” mezőre, bár utóbbira előbb-utóbb mindenki rálép… A gondolatra szomorkás félmosoly jelent meg arcán. Óvatosan körülnézett. A sötétbarna, valószínűleg mahagóni asztalnál tőle jobbra egy szőke suhanc ült. Nem tudta, hogyan engedhették be ide, túl fiatal még az ilyesmihez.  Micsoda nevetséges gondolat! Hiszen a szituáció alig különbözik attól, amit ő valaha ő maga élt át egy buszmegállóban. Fiatalabb volt, mint ez a fiú, egy ötvenes éveiben járó nő reked hangon torkolta le amiért cigizett, miközben ő maga is javában eregette a nikotintól bűzlő füstöt. Mély, a dohányzástól rekedt hangján krákogta, hogy a cigarettázás milyen rossz, halált okoz és hogy a fiú az életével játszik. A férfi szorított a fogásán. Most valóban az életével játszott.
Tőle balra egy öltönyös úriember ült. Nem ismerte. Nem tudta, mivel foglalkozik, de nem is érdekelte. Ő is csak egy „fontos ember” volt, az az idegesítő típus, aki állandóan telefonál, szörnyen elfoglalt, vagy legalábbis igyekszik úgy csinálni. Amikor találkozott a tekintetük, az üzletember egy szemrehányó pillantás kíséretében a karján lévő biztosan márkás és drága karórája számlapjára koppintott.
Vele szemben ült a játékmester.  Maga sem tudja miért, de azt kívánta, bárcsak megérthetné őt. Amikor rá irányult a figyelme, a férfi megrettent. A nő úgy bámult rá, mintha bármelyik pillanatban rávethetné magát és kikaphatná a kezéből a kockákat. Hangosan nyelt egyet. Még vetett egy utolsó pillantást a markára, mielőtt eldobta a kockákat. A feleségére gondolt és a kicsi lányára, arra a napra, amikor elmondta nekik, hogy kirúgták a munkahelyéről. Újra eszébe jutott az, ami azóta a pillanat óta már olyan sokszor, hogy mennyire utálja a világot, a maga korruptságával és erkölcstelenségével. A világot és a bizonytalanul létező Istent tartotta hibásnak saját sorsáért, az összes régi hibájáért – így könnyebb volt a lelkének. Nem olyan rég elvesztett erkölcse még mindig ott motoszkált benne, lelkiismeret-furdalás formájában, folyvást búgva és mindent okolva, minden mást csak önmagát nem. Pedig kellett volna. Akkor most nem lenne a Kaszinóban és nem öntetné minden reményét pár nyamvadt kockába. De ott volt, mert tudta, a játék nem ér véget, amikor kilép az épületből, akármennyire is vágyik rá.
Fél perc múlva némán leszámolta megmaradt pénzét, majd hangosan zokogva az asztalra borult.