Halottak napja
Novella
Figyelmeztetés: minden nagyon abszurd.
Befejezve: 2014. júl. 7.
Figyelmeztetés: minden nagyon abszurd.
Befejezve: 2014. júl. 7.
Vízió egy jövőbéli halottak napi temetőlátogatásról. Ihletet a Ready Player One és a Sword Art Online adtak.
2088. november 1.
Éppen a szobámban ültem és a házimat írtam, amikor halk kopogtatás után belépett apám, acélszürke sisakját szorongatva.
- Gyere – mondta, majd ki is ment. Egy sóhaj kíséretében félretettem az új holotáblám amin a matekházim csináltam, majd levettem a saját sisakomat a polcról. Apáméval ellentétben az én VirtuCap-emet mindenütt karcolások borították a folytonos igénybevételtől és ide-oda hurcolástól. Iskolában és otthon egyaránt használtam, így nem fordítottam nagy gondot a tárolására. Általában csak bedobtam a táskámba mielőtt suliba indultam, kész csoda hogy most eszembe jutott feltenni a polcra. Csendben kimentem a nagyszobába, ahol anyám már előkészítette az elosztót a gépeinkhez. A húgom még nem volt itt, ezért gyorsan lehuppantam a fotelbe, mire anyától kaptam egy rosszalló pillantást. A húgommal folyton összevesztünk azon, ki üljön a nappali egyetlen foteljában; a viták végén általában én húztam a rövidebbet, Brigi pedig megúszta egy „Gergő, engedd oda”-val anyutól. Ezúttal mindenképpen enyém lesz a hely, határoztam el.
- Na, Gergő az az én helyem! – Brigitta jelent meg az ajtóban, mögötte apám, aki közben már a fejére húzta a sisakot. Volt egy másik sisakja is, egy vörös, amit a munkájához használt, ehhez voltak hozzárendelve az adminisztrátori jogai. Az enyémhez hasonló szürke darabot csak ünnepnapokon vette elő, például most, halottak napján. Apám a Nagy Digitalizáció előtt temetkezési vállalkozó volt. Fiatalkorában maga ásta ki a sírokat a város temetőjében, majd a ceremónia végeztével eltemette a halottat. Aztán a digitalizálás, habár későn, de a temetőket is elérte. Most már bevett szokás a halottnak a virtuális világban emléket állítani, így apám, a legtöbb kétkezi munkással együtt áttért a nehéz fizikai munkáról a programozásra, és manapság a virtuális emlékállítással foglalkozik. Persze néha még ki kell mennie a temetőbe, de már csak az igazán vagyonosok engedhetnek meg maguknak valós temetést. Ezek után nem meglepő, hogy utálok belépni a temetőzónába halottak napján. Gyakorlatilag ez Apa munkahelye.
- Bocs hugi, de most én ülök itt.
- Nem ér, apa miért nem nekem szóltál előbb? – megkönnyebbülten sóhajtottam, végre nem én leszek a bűnbak. Apám, ellentétben velem, a kitörni készülő hisztire gondolva sóhajtott.
- Üljetek le, mindketten! – kapcsolódott be anya, sikeresen átvéve az irányítást. Szerencsémre Brigi egy szó nélkül a kanapéhoz ballagott.
- Oké, mehet? – kérdezte, mire Brigi és én feltettük a sisakunkat. Lejjebb csusszantam a fotelben, nehogy véletlen a földre essek amíg a virtuális térben tartózkodom.
- Mehet, anyu.
- Jól van, kapcsolom – mondta, majd bepötyögött valamit az apró központi notebookba, felkattintott egy kapcsolót aztán felvette a sisakot és lefeküdt a neonzöld gumimatracra, amit korábban odakészített magának. Sűrűn pislogva vártam, hogy az átvitel véget érjen. Még éreztem, ahogy a valós testem elernyed, mielőtt elvakított a fény. Körülbelül fél perc múlva az ismerős fehér folyosón találtam magam, kis családom társaságában.
- Mindenki egyben van? – kérdezte apám, mire mindenki átmozgatta virtuális testét. Hiába volt már fejlett, így biztonságos az idegi-alapú irányítás, azért még előfordulhattak apró hibák. A nagynénikémet egyszer úgy kapcsolta be a rendszer, hogy nem látott semmit. Pechére épp egy tanfolyamon vett részt és már nem volt ideje újrakapcsolódni. Még jó, hogy éppen elméleti oktatáson volt és csak hallgatnia kellett az előadást - nem lehet valami könnyű vakon akupunktúrás kezelést végezni.
- Kicsit bizseregnek az ujjaim – mondtam, mire apám legyintett.
- Az csak azért van, mert túl sokat lógsz azon a vackon.
- De apa, a holotáblám nélkül nem tudom megírni a házimat– vágtam vissza.
- Bezzeg minket még megtanítottak kézzel írni. Nem lényeg fiam, induljunk. – válaszolta, majd elindult a folyosó vége felé, mi pedig követtük. A liftben, amibe beszálltunk, egy kisebb osztály is könnyedén elfért volna. Unalmas, szürke falai voltak, látszott rajta, hogy a készítői nem fordítottak sok időt a kódolásával. Szórakozottan oldalba böktem apámat a könyökömmel.
- Ugye ez nem a te munkád? Olyan darabosak a pixelek, hogy megfájdul tőlük a szemem. – tódítottam, mire apró vigyor jelent meg apa arcán.
- Nem, az alapokat az államiak kódolták, hogy minden emelet megfeleljen a szabványnak. – válaszolt, majd megnyomta a 79/B feliratú gombot. Ő adminként egy egyszerű parancs segítségével oda tudott teleportálni, ahová akart, mi, egyszerű polgárok, vagyis felhasználók viszont kénytelenek voltunk gyalogolni, éppúgy, mint a valóságban. Pár másodperc múlva a lift egy halk csilingeléssel kinyílt, mi pedig kiléptünk. Elől ment anya és Brigi, mögöttük én és apám.
- Szóval az összes többi országban is így néznek ki a temetőzónák? – intettem körbe. A Magyar Virtuális Temetőzóna nem sokban tért el a valódi temetőktől, legalábbis azoktól, amiket eddig láttam. Előttünk vajszínű betonút terült el, annak a két oldalán helyezkedtek el a sírok, vagyis az emlékhelyek. Itt, a temetőzónában az idő mindig tökéletes volt, nem túl meleg és nem is túl hideg, az égen csupán ártatlannak tűnő fehér felhők kaptak helyet, a dombok és a fák a távolban ugyanolyan élénk zölden ragyogtak az év minden napján.
- Valószínűleg igen, bár én sem tudom biztosra, eddig csak a britek szerverén jártam. Ó, látod azt ott? Azt két hete csináltam. – mutatott egy aranyszínű sírra, ami mellett elhaladtunk. Hallottam, ahogyan anya halkan mormol valamit. Apa hangját hallva Brigi gyorsan visszaszaladt hozzánk, nehogy lemaradjon a látványról. Míg a húgomat lenyűgözték apa legújabb alkotásai, anya egyenesen utálta őket. Szerinte nagyon morbid és illetlen azzal dicsekedni, hogy ő készítette valaki végső nyughelyét. Még csak nem is volt igaza – köztudott tény, hogy a halottak hamvait nem lehet digitalizálni, az itteni emlékhelyek csak jelképesen sírhelyek. Engem sosem érdekeltek különösebben a különféle emlékzónák, a templomszigeteket például egyenesen kerültem, és a temetőzóna sem tartozott a kedvenc helyeim közé. Egyszerűen unalmasnak találtam, ahogyan azt is, hogy minden egyes alkalommal, amikor itt jártunk, apa magyarázatát kellett hallgatnom.
- Ez egy idős hölgyé, Pestmaxon lakott. A megrendelő rózsaszirmokat akart. El tudod ezt hinni? Egyenként kellett lehívnom és a helyére igazítanom minden egyes szirmot.
- Hány darab van? – kérdezte húgom, őszinte érdeklődéssel a hangjában.
- Nem tudom pontosan drágám, olyan kétszáz körül lehet.
- Ó. Az nagyon sok.
Ennél a pontnál jobbnak láttam kicsit lemaradni. Minden évben ez megy, épp eleget hallottam már. Lomhán körbenéztem: nem volt olyan nagy a tömeg, mint amire számítottam. Jobbra, három sírral mögöttem idős nénike hüppögött, egy fiatal nő vigasztalta lágyan simogatva a hátát, biztosan a lánya lehetett. A másik oldalon két lány – ránézésre csupán pár évvel lehetnek fiatalabbak nálam – éppen valaki egészalakos holoképével pózolva fényképezkedett. Előttem néggyel negyven év körüli férfi lőtt selfie-t egy ronda, zöld-fehér kockás, cseppkő alakú emlékhellyel, majd a személyi parancssorával való babrálás idejéből számítva valószínűleg rögtön meg is osztotta a képet.
A dédnagymamánk sírhelye jó tízpercnyire volt, s én nem tudtam, mivel üssem el addig az időt. Egy újabb síró idős embert látva megcsóváltam a fejem. Hiába próbáltam, nem tudtam átérezni az előző generáció bánatát, akiknek még volt lehetőségük élő temetésen részt venni. A temetőzónákban lévő, az eredetire megtévesztésig hasonlító sírok és modern változatuk, a groteszk alakú, képtelen színekben pompázó emlékhelyek mind csak kódok voltak, ahogyan a rájuk helyezett mécsesek és koszorúk sem voltak valódiak. Miért hát a felhajtás?
- Gergő, te is fogj egyet – gondolatmenetemből Anya hangja zökkentett ki. Előttem állt, egy szál rózsaszín krizantémot nyújtva felém. Némán elvettem, ekkor tudatosult csak bennem, hogy már majdnem a sírnál vagyunk. Betettem a virágot az eszköztáramba, majd ily módon szabaddá vált kezemet zsebembe süllyesztve ballagtam tovább. Anya nagymamájának sírja a hetvenkilencedik emelet b oldalán lévő folyosó végén volt. Szerencsére a szüleimet viszonylag tűrhető ízléssel áldotta meg a sors – csupán egy apró kupac föld és egy világos színű fém fejfa jelezte a sír, így egyben az információs központ helyét. Minden emlékhelyhez tartozott egy információs központ, ide archiválták a halott összes virtuális tulajdonát, beleértve az email fiókokat, virtuális kisállatokat, közösségi oldalak adatlapját, blogokat és egyéb fiókokat. Vagyis mindent, ami a világhálón volt és nem az illető személyes számítógépén.
- Martina, biztos vagy benne hogy így akarod hagyni? Olyan ronda így, olyan egyszerű, sokkal szebbre is meg tudnám csinálni, ráadásul nem kerülne semmibe. – Apa még két év elteltével sem akarta elfogadni, hogy Anyának tökéletesen megfelel ez az egyszerű kis sír. A szüleimről tudomást sem véve megkerültem az apró sírt. Ráböktem az központot jelölő apró fehér táblára, majd a felugró belépőablakba begépeltem a családi jelszót, hogy mindenhez hozzáférhessek. A főoldalon ugyanaz a felirat jelent meg, mint amit a fejfára írtak.
Éppen a szobámban ültem és a házimat írtam, amikor halk kopogtatás után belépett apám, acélszürke sisakját szorongatva.
- Gyere – mondta, majd ki is ment. Egy sóhaj kíséretében félretettem az új holotáblám amin a matekházim csináltam, majd levettem a saját sisakomat a polcról. Apáméval ellentétben az én VirtuCap-emet mindenütt karcolások borították a folytonos igénybevételtől és ide-oda hurcolástól. Iskolában és otthon egyaránt használtam, így nem fordítottam nagy gondot a tárolására. Általában csak bedobtam a táskámba mielőtt suliba indultam, kész csoda hogy most eszembe jutott feltenni a polcra. Csendben kimentem a nagyszobába, ahol anyám már előkészítette az elosztót a gépeinkhez. A húgom még nem volt itt, ezért gyorsan lehuppantam a fotelbe, mire anyától kaptam egy rosszalló pillantást. A húgommal folyton összevesztünk azon, ki üljön a nappali egyetlen foteljában; a viták végén általában én húztam a rövidebbet, Brigi pedig megúszta egy „Gergő, engedd oda”-val anyutól. Ezúttal mindenképpen enyém lesz a hely, határoztam el.
- Na, Gergő az az én helyem! – Brigitta jelent meg az ajtóban, mögötte apám, aki közben már a fejére húzta a sisakot. Volt egy másik sisakja is, egy vörös, amit a munkájához használt, ehhez voltak hozzárendelve az adminisztrátori jogai. Az enyémhez hasonló szürke darabot csak ünnepnapokon vette elő, például most, halottak napján. Apám a Nagy Digitalizáció előtt temetkezési vállalkozó volt. Fiatalkorában maga ásta ki a sírokat a város temetőjében, majd a ceremónia végeztével eltemette a halottat. Aztán a digitalizálás, habár későn, de a temetőket is elérte. Most már bevett szokás a halottnak a virtuális világban emléket állítani, így apám, a legtöbb kétkezi munkással együtt áttért a nehéz fizikai munkáról a programozásra, és manapság a virtuális emlékállítással foglalkozik. Persze néha még ki kell mennie a temetőbe, de már csak az igazán vagyonosok engedhetnek meg maguknak valós temetést. Ezek után nem meglepő, hogy utálok belépni a temetőzónába halottak napján. Gyakorlatilag ez Apa munkahelye.
- Bocs hugi, de most én ülök itt.
- Nem ér, apa miért nem nekem szóltál előbb? – megkönnyebbülten sóhajtottam, végre nem én leszek a bűnbak. Apám, ellentétben velem, a kitörni készülő hisztire gondolva sóhajtott.
- Üljetek le, mindketten! – kapcsolódott be anya, sikeresen átvéve az irányítást. Szerencsémre Brigi egy szó nélkül a kanapéhoz ballagott.
- Oké, mehet? – kérdezte, mire Brigi és én feltettük a sisakunkat. Lejjebb csusszantam a fotelben, nehogy véletlen a földre essek amíg a virtuális térben tartózkodom.
- Mehet, anyu.
- Jól van, kapcsolom – mondta, majd bepötyögött valamit az apró központi notebookba, felkattintott egy kapcsolót aztán felvette a sisakot és lefeküdt a neonzöld gumimatracra, amit korábban odakészített magának. Sűrűn pislogva vártam, hogy az átvitel véget érjen. Még éreztem, ahogy a valós testem elernyed, mielőtt elvakított a fény. Körülbelül fél perc múlva az ismerős fehér folyosón találtam magam, kis családom társaságában.
- Mindenki egyben van? – kérdezte apám, mire mindenki átmozgatta virtuális testét. Hiába volt már fejlett, így biztonságos az idegi-alapú irányítás, azért még előfordulhattak apró hibák. A nagynénikémet egyszer úgy kapcsolta be a rendszer, hogy nem látott semmit. Pechére épp egy tanfolyamon vett részt és már nem volt ideje újrakapcsolódni. Még jó, hogy éppen elméleti oktatáson volt és csak hallgatnia kellett az előadást - nem lehet valami könnyű vakon akupunktúrás kezelést végezni.
- Kicsit bizseregnek az ujjaim – mondtam, mire apám legyintett.
- Az csak azért van, mert túl sokat lógsz azon a vackon.
- De apa, a holotáblám nélkül nem tudom megírni a házimat– vágtam vissza.
- Bezzeg minket még megtanítottak kézzel írni. Nem lényeg fiam, induljunk. – válaszolta, majd elindult a folyosó vége felé, mi pedig követtük. A liftben, amibe beszálltunk, egy kisebb osztály is könnyedén elfért volna. Unalmas, szürke falai voltak, látszott rajta, hogy a készítői nem fordítottak sok időt a kódolásával. Szórakozottan oldalba böktem apámat a könyökömmel.
- Ugye ez nem a te munkád? Olyan darabosak a pixelek, hogy megfájdul tőlük a szemem. – tódítottam, mire apró vigyor jelent meg apa arcán.
- Nem, az alapokat az államiak kódolták, hogy minden emelet megfeleljen a szabványnak. – válaszolt, majd megnyomta a 79/B feliratú gombot. Ő adminként egy egyszerű parancs segítségével oda tudott teleportálni, ahová akart, mi, egyszerű polgárok, vagyis felhasználók viszont kénytelenek voltunk gyalogolni, éppúgy, mint a valóságban. Pár másodperc múlva a lift egy halk csilingeléssel kinyílt, mi pedig kiléptünk. Elől ment anya és Brigi, mögöttük én és apám.
- Szóval az összes többi országban is így néznek ki a temetőzónák? – intettem körbe. A Magyar Virtuális Temetőzóna nem sokban tért el a valódi temetőktől, legalábbis azoktól, amiket eddig láttam. Előttünk vajszínű betonút terült el, annak a két oldalán helyezkedtek el a sírok, vagyis az emlékhelyek. Itt, a temetőzónában az idő mindig tökéletes volt, nem túl meleg és nem is túl hideg, az égen csupán ártatlannak tűnő fehér felhők kaptak helyet, a dombok és a fák a távolban ugyanolyan élénk zölden ragyogtak az év minden napján.
- Valószínűleg igen, bár én sem tudom biztosra, eddig csak a britek szerverén jártam. Ó, látod azt ott? Azt két hete csináltam. – mutatott egy aranyszínű sírra, ami mellett elhaladtunk. Hallottam, ahogyan anya halkan mormol valamit. Apa hangját hallva Brigi gyorsan visszaszaladt hozzánk, nehogy lemaradjon a látványról. Míg a húgomat lenyűgözték apa legújabb alkotásai, anya egyenesen utálta őket. Szerinte nagyon morbid és illetlen azzal dicsekedni, hogy ő készítette valaki végső nyughelyét. Még csak nem is volt igaza – köztudott tény, hogy a halottak hamvait nem lehet digitalizálni, az itteni emlékhelyek csak jelképesen sírhelyek. Engem sosem érdekeltek különösebben a különféle emlékzónák, a templomszigeteket például egyenesen kerültem, és a temetőzóna sem tartozott a kedvenc helyeim közé. Egyszerűen unalmasnak találtam, ahogyan azt is, hogy minden egyes alkalommal, amikor itt jártunk, apa magyarázatát kellett hallgatnom.
- Ez egy idős hölgyé, Pestmaxon lakott. A megrendelő rózsaszirmokat akart. El tudod ezt hinni? Egyenként kellett lehívnom és a helyére igazítanom minden egyes szirmot.
- Hány darab van? – kérdezte húgom, őszinte érdeklődéssel a hangjában.
- Nem tudom pontosan drágám, olyan kétszáz körül lehet.
- Ó. Az nagyon sok.
Ennél a pontnál jobbnak láttam kicsit lemaradni. Minden évben ez megy, épp eleget hallottam már. Lomhán körbenéztem: nem volt olyan nagy a tömeg, mint amire számítottam. Jobbra, három sírral mögöttem idős nénike hüppögött, egy fiatal nő vigasztalta lágyan simogatva a hátát, biztosan a lánya lehetett. A másik oldalon két lány – ránézésre csupán pár évvel lehetnek fiatalabbak nálam – éppen valaki egészalakos holoképével pózolva fényképezkedett. Előttem néggyel negyven év körüli férfi lőtt selfie-t egy ronda, zöld-fehér kockás, cseppkő alakú emlékhellyel, majd a személyi parancssorával való babrálás idejéből számítva valószínűleg rögtön meg is osztotta a képet.
A dédnagymamánk sírhelye jó tízpercnyire volt, s én nem tudtam, mivel üssem el addig az időt. Egy újabb síró idős embert látva megcsóváltam a fejem. Hiába próbáltam, nem tudtam átérezni az előző generáció bánatát, akiknek még volt lehetőségük élő temetésen részt venni. A temetőzónákban lévő, az eredetire megtévesztésig hasonlító sírok és modern változatuk, a groteszk alakú, képtelen színekben pompázó emlékhelyek mind csak kódok voltak, ahogyan a rájuk helyezett mécsesek és koszorúk sem voltak valódiak. Miért hát a felhajtás?
- Gergő, te is fogj egyet – gondolatmenetemből Anya hangja zökkentett ki. Előttem állt, egy szál rózsaszín krizantémot nyújtva felém. Némán elvettem, ekkor tudatosult csak bennem, hogy már majdnem a sírnál vagyunk. Betettem a virágot az eszköztáramba, majd ily módon szabaddá vált kezemet zsebembe süllyesztve ballagtam tovább. Anya nagymamájának sírja a hetvenkilencedik emelet b oldalán lévő folyosó végén volt. Szerencsére a szüleimet viszonylag tűrhető ízléssel áldotta meg a sors – csupán egy apró kupac föld és egy világos színű fém fejfa jelezte a sír, így egyben az információs központ helyét. Minden emlékhelyhez tartozott egy információs központ, ide archiválták a halott összes virtuális tulajdonát, beleértve az email fiókokat, virtuális kisállatokat, közösségi oldalak adatlapját, blogokat és egyéb fiókokat. Vagyis mindent, ami a világhálón volt és nem az illető személyes számítógépén.
- Martina, biztos vagy benne hogy így akarod hagyni? Olyan ronda így, olyan egyszerű, sokkal szebbre is meg tudnám csinálni, ráadásul nem kerülne semmibe. – Apa még két év elteltével sem akarta elfogadni, hogy Anyának tökéletesen megfelel ez az egyszerű kis sír. A szüleimről tudomást sem véve megkerültem az apró sírt. Ráböktem az központot jelölő apró fehér táblára, majd a felugró belépőablakba begépeltem a családi jelszót, hogy mindenhez hozzáférhessek. A főoldalon ugyanaz a felirat jelent meg, mint amit a fejfára írtak.
Horváth Klára
1990-2085
Élt 95 évet
Még mindig nem szokott hozzá a szemem az ilyen rövid nevekhez, pedig tudtam jól, hogy Dédinek csak vezeték- és keresztneve volt. Pár másodperc múlva a feliratot egy lista váltotta fel, rajta minden weblap és hivatkozás, aminek akár csak kicsi köze is volt hajdani dédimamámhoz. Ráböktem a közösségi oldalakra, majd a legördülő listán találomra egy feliratra és gyorsan átpörgettem az üzenőfalat: hihetetlen, hogy élnek emberek, akik még ma is használják ezt a régi vacakot - tele volt mai dátummal bejegyzett részvétnyilvánításokkal Dédi régi ismerőseitől.
- Gergő, megtennéd, hogy öt percre elszakadsz a géptől és idejössz? – Apám hangjára felkaptam a fejem. Vicces, hogy pont ő nem nézi jó szemmel, hogy folyton a neten lógok, tekintve, hogy ő talán még több időt szokott számítógépek előtt illetve a virtuális térben tölteni, mint én. Megvontam a vállam és odaléptem a többiekhez, akik addigra már ráhelyezték a virtuális krizantémokat a sírra. Követtem a példájukat, közben végig a kivetített képet bámultam. Körülbelül negyven éve készülhetett, tekintve hogy kétdimenziós volt. A rajta lévő nő csak nyaktól felfelé látszott. Vajon milyen lehetett a huszonegyedik század elején élni, amikor még nem voltak egész alakos holoképek vagy háromdimenziós fényképek, hogy megörökítsék az ember minden mozdulatát? Amikor még nem kellett rá számítanod, hogy a halálod után valaki csak a közösségi oldalakon található tevékenységedből fogja tudni összerakni, milyen életed lehetett? Titokban néha ilyesmiken tűnődöm. Milyen lehetett az élet? Na és a halál? Amikor még az emberek ott álltak a szeretteik holtteste mellett a temetésen, ahelyett hogy csendesen megvárták, amíg megjön az értesítés az emlékhely elkészültéről? Amikor még valós emléktárgyakat örököltek, nem pedig egy rakat kódot és hivatkozást? Kicsit irigykedem a dédmamámra. Az ő élete olyan intenzívnek tűnt, olyan érzelemmel telinek és olyan egyszerűnek. Visszaléptem a megnyitott felugró ablakhoz, az elavult közösségi oldal úgy volt, ahogyan otthagytam. Némán böngésztem, próbáltam kiigazodni rajta; nagyon furcsának találtam, hogy a készítők mindent egy apró, kétdimenziós ablakba zsúfoltak össze. Átfutottam élete mérföldköveit, kapcsolatok, szakítások, mozi, házasság, gyerekek, csupa átlagos dolog. Aztán a tekintetem megakadt egy fényképen. Szörfözés a spanyol tengeren. Egy nő állt a tengerparton, mosolyogva, vizesen, egy szörfdeszkát tartva, mögötte a lemenni készülő nap színesre festette az eget. Kisvártatva többet is találtam. Buli a haverokkal. Kézilabdameccs egy óriási stadionban. Csupa olyan dolog, amit manapság már csak a virtuális térben van lehetőségünk megtenni. Állítólag a tengerek sósak voltak, az emberek alkoholt ittak a partikon és a meccseken egy emberként szurkolt a tömeg. Jobban megnéztem a három képet. A környezet korántsem volt olyan steril és tökéletes, mint a virtuális térben, ráadásul az ott lévők valós térben élték át az élményeket, ami azt jelenti, hogy akár meg is sérülhettek. Mégis sokkal boldogabbnak és gondtalanabbnak tűntek, mint a mai kor emberei. Nem értettem. Megcsóváltam a fejem, majd bezártam az ablakot és kijelentkeztem. Felnéztem az ablakról, a sírra, majd Anyára, aki kitörölt egy könnycseppet a szeme sarkából. A mozdulat reflex volt csupán, a testnedvek nem kerültek digitalizálásra. Hirtelen hátrapillantottam, tekintetem kereste a síró idősasszonyt, hiába tudtam, túl messze van ahhoz, hogy láthassam innen. Van valami értelme az érzelmeknek itt, a virtuális valóságban, ahol semmi sem valódi? Ahol az arckifejezéseink is kódok? Ott akartam lenni Dédi mellett a tengerparton, ahol sós a levegő és hideg a tenger, ahol nem reflexből mosolyognak az emberek, és az érzelmek átlagos dolgoknak számítanak. Úgy éreztem, megfojt a végtelen méretű digitális tér. Elkezdtem futni.
- Gergő, hová mész? Gergő!
Anya aggódó hangját hallva gyorsítottam a tempómon. Ki akartam jutni innen, mielőtt végleg elfelejtem, hogyan kell érezni. Mielőtt az érzelmeimet teljesen elnyelik a programkódok.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése