Trónfosztás

Rövid történet
Figyelmeztetés: -
Befejezve: 2015 dec.  

Régen elkezdett darab, csupán az első tíz sor volt meg, amikor egyszer ihletet kaptam. Megpróbáltam újra elővenni és befejezni. Kissé esetlenre sikerült, látszik, hogy nem írtam mostanában.

---

- Kérlek, ne tedd! Ez rossz! – Alig hittem el, hogy cérnavékony, félelemtől remegő hang a folyosó végén álló alakhoz tartozik. Ez a nyápic alak lenne a király?
- Igen? – kérdeztem vissza, miután az utolsó őr is térdre rogyott előttem. Lassú léptekkel indultam tovább, eltartva magamtól a kardot – hadd csöpögjön le róla a vér menet közben, szépen fog mutatni a hófehér márványköveken. Végre volt időm végigmérni az uralkodót.
- És mégis ki mondja meg, mi a jó és mi a rossz, kedves öcsém? – folytattam könnyed hangon, gondosan ügyelve rá, hogy a harag legapróbb nyomát is kiszűrjem belőle. Mindhiába, így is összerezzent szavaim hatására. Ha fél, nem fog elgondolkozni; és ha nem fog elgondolkozni, ez az egész demonstráció hiábavaló volt. Nem. Ha kell, kényszeríteni fogom rá, hogy okuljon ebből az esetből.
- Netán van rá valami kódex, esetleg lista, vagy nem is tudom… törvény? – folytattam gúnyosan. Természetesen nem válaszolt a kérdésemre. Már csak jó négy méternyi távolság lehetett közöttünk. Nem hallatszott más, csak a páncélom csörömpölése. Igazából nem is az én páncélom volt – nőknek nem készítenek páncélt –, egy kint őrködő zsoldos hullájáról loptam le.
- Nincs? Na látod. Arra még nem gondoltál, hogy jó és rossz csupán nézőpont kérdése? Hogy amit te rossznak gondolsz, lehet, hogy én jónak? Arra még nem gondoltál, hogy a törvények nem feltétlenül a javunkat szolgálják?! - Elég közel álltam hozzá ahhoz, hogy összerezzenjen, amikor beleüvöltök az arcába. Felemeltem a kardom. Remegni kezdett. Talán mostanra már leesett neki. Ha nem, akkor még kevesebb esze van, mint gondoltam.
- Létezik egy törvény, és most jól figyelj rám - feljebb emeltem a kardom; oh nem, nem fogsz félbeszakítani. - Egy törvény ami kimondja, hogy az első szülött fiú örököli a trónt. Ha az elsőszülött lány, kikerül az udvarból. Tudod te, mi vár azokra, akiket kitagadnak? - Tudtam, hogy nem fogja ismerni a választ, mégis élvezettel néztem, ahogy töpreng. Még csak nem is töpreng, gondolkozni próbál. Elvégre soha életében nem kellett igazán gondolkoznia, az ilyesmire vannak a kancellárok, tanítók és egyéb udvari csürhe.
- Hát persze, hogy nem. Nem tudod, milyen érzés egy életen át menekülni, koldulni és lopni. Nem tudod milyen érzés, amikor még a vásárról is elhajtanak az emberek, amikor a király testőrei azt mondják megölnek ha nem térdelek eléjük és... Ah, nem tudsz te semmit! Tudod, ki ölte meg a szüleidet három éve? - megrázta a fejét. Ideje volt bevinnem a következő ütést.
- Miért nem kérdezed meg a dadusod, mit művelt vele az apád éjjelente, mi? Oh, ne nézz így rám. Mindenkit meg lehet fogni valamivel, így működik a világ. Olyan kis naív vagy, drága öcsém. Hát sosem érdekelt, honnan tudta a tettes, melyik útvonalon menjen, vagy hogy melyik ló a legfélénkebb? Bizony, a dadusod szívesebben látta az öreget halva, mint élve. És én szívesen segítettem neki. Akkor, három éve majdnem otthagytam a fogam, de azóta edzettem, hisz' látod, egy katonád sem bírt legyőzni. Ha van egy kis eszed, megadod magad. Akkor talán megúszod élve.
- Nem! - hangja meglepően hangos volt, és hirtelenmagas. Úgy tűnt, egy örökkévalóságig visszhangzik a trónteremben. Megvetően legyintettem.
- Nézz magadra! Szánalmas vagy! Nem vagy méltó a trónra. Mégis miért kéne hatalmon hagynom téged? 
Tétovázott. Az arcán látszott, hogy elgondolkozott azon, amit mondtam. Ha tudná, milyen egyszerű olvasni az arcáról! Újra végigmértem. Azt hiszem, valamennyire azért sajnáltam. Egykekéntnőtt fel, elszigetelve, életcél nélkül, tudván, nem lesz más a jövőben csak egy üres báb, mentes mindennemű önálló gondolattól. Kérdés nélkül elhitte, amit mondtam. Hívhatott volna aljas csalónak - elvégre megtehettem volna, hogy hazudok -, mégsem tette. Mégcsak meg sem fordult a fejében ilyesmi.
- Mert... Mert én vagyok a király.
A válaszát hallva kitört belőlem a nevetés. Ő csak pislogott rám, ugyanolyan gyermeki kíváncsisággal, nem sejtve, mi rosszat mondott. Még mindig sajnáltam, de már biztos voltam benne, hogy vesznie kell. Ha bezárnám, amilyen naív és jóhiszemű, sokan megszánnák, könnyűszerrel szerezne magának szimpatizánsokat, nekem meg nem hiányzik egy jó kis lázadás. Újra felemeltem a kardom, számat gúnyos mosolyra húzva mondtam el utolsó neki szánt szavaim.
- Már nem sokáig.

Kép: (x) tudom hogy SnK fanart, de úgy éreztem, illik ide.