Öngyilkossági játszma

Novella
Figyelmeztetés: öngyilkosság
Befejezve: 2015.
Mi van, ha véget akarsz vetni az életednek, de valaki megelőz?

Senkit ne zavarjon meg a felhasználónév-váltás, közben új gmail fiókom lett, mert az előzőnek a nevét már nem merném felvállalni.

- Menj máshová meghalni, ez az én helyem - mormogom elégedetlenül, s az alattunk tátongó mélységre bökök. 

Micsoda egy hülye helyzet. Számítottam rá, hogy valaki tetten fog érni, de nem hittem volna, hogy egy hasonszőrű egyén lesz az. 

- Nem – jelentette ki újra határozottan. - Én ezt már régóta tervezem. 

Felvont szemöldökkel nézek rá, s akaratlanul megvakarom a borostát a nyakamon. Leugrani egy hídról - mit lehet ezen olyan sokat tervezgetni? Fáradtan megcsóválom a fejem a gondolatra. 

- Az lehet, de én voltam itt előbb. 

Felemeli fejét, végigmér égszínkék szemeivel, majd jól láthatóan fintorog. 

- Te, mint hullajelölt? Nem tűnsz valami reményvesztettnek. 

- Óh, nem tudtam, hogy már tesztet is kell kitölteni - felelem gúnyosan. Nem tudja, kit kóstolgat épp. 

- Nehogy már egy ilyen csitri oltson be. 

Erre elsápad, az arcán érzések kavalkádja. 

- Az apám halott, az anyám lelépett. Nincs senkim. - hangja elhalkul, majd mélyebb tónust vesz fel – Nem tudsz te semmit, kisfiú. 

Fogcsikorgatva tűrtem fel a pulóverem ujját. 

- Gyermekotthonból léptem le, amint megtalálták nálam a kokaint. Nem kellek már a kutyának sem. Amúgy is azt mondják, bűnöző lesz belőlem. 

- Az a te döntésed. - mondja, s közben a dac szelíden ráncolja sápadt homlokát. Újra a kék szempárba nézek, őszinte döbbenettel.

- Hogy... mi? - csak ennyi bukik ki belőlem. 

- Te döntöd el, hogy bűnöző leszel-e, vagy sem. Te döntöd el, hogy tovább szurkálod-e magad, vagy sem. 

Tovább bámulom a kékséget, a tengerre emlékeztet, szinte már érzem, ahogyan a jéghideg hullámok simogatják a bokáim. Megcsóválom a fejem, s végig mérem az arcát még egyszer. Atyaég, ez komolyan gondolja. 

- Haha, pont te mondod, hogy nem tudok semmit? Halott vagyok, érted? Halott. Ebből nem tudok kimászni egyedül. 

- Akkor hadd segítsek! - mindkettőnket meglep a kijelentés. Gyorsan a szájára tapasztja a kezét, s néz tovább azokkal a nagy szemekkel. 

- Öhm, ez igazán kedves tőled - botladozom át a szavakon, mert az agyam nem bírja feldolgozni a kijelentését - de kétlem, hogy tudnál segíteni. 

- Izé, én nem úgy értettem, én... 

Azok könnyek a szemében? Vagy csak álmodom? Végétre is az egész lány csak egy abszurd vicc. Felállok guggoló pozíciómból, és játékosan végigsimítom a feje tetejét. A francba is, nem akarom, hogy az legyen az utolsó tettem, hogy megríkattam egy csajt. 

- Menj haza, szöszke. Ne velem foglalkozz. A nagynénéd, vagy tudom is én kid már biztosan aggódik érted. Nem válaszol, helyette makacsul a földet nézi, a tekintete még mindig fátyolos. Megvakargatja a lábait. Úgy tűnik, végre elindul. Hátat fordítok neki, és felállok a korlátra. 

- Menj. Ezt nem akarod látni. - mondom, és veszek egy nagy levegőt. Hirtelen gyanúsan nagy lesz a csend. Még csak lépéseket sem hallok. 

- Várj! - szól, s a hangja erősebb, mint eddig bármikor. Hátrapillantok, de túlságosan nagy lendülettel, s a mozdulat kibillent az egyensúlyomból. Zuhanni kezdek a völgy felé. Nem bírok megszólalni, a szemeim egyre csak a távolodó hidat kémlelik. Még látom, hogy odaszalad a korláthoz, mielőtt beverem a fejem és minden elsötétül.

Hirtelen kismillió hang szakad rám. Fáj levegőt venni. Körülnézek, már amennyire bírok, mert nyakmerevítő van rajtam. A karom leszorítva, egy infúziós tű vége áll ki belőle, valami lassan folyik belém. Minden élesebb, tisztább, az elvonás nyomasztó lelkiállapotának hűlt helye. Mellettem a szöszi alszik egy székben, feje ernyedten lóg előre. Megkocogtatom a gipszet a lábamon. Azt hiszem, egy ideig nem megyek sehová. Nem, mintha bánnám.